Kiskarácsony

Anikó minden évben észreveszi, hogy ő már nagylány. Nem úgy mint tavaly, amikor még kicsi volt, csak azt gondolta, hogy nagy, hanem tényleg. Legutóbb karácsonykor jelentette be, hogy ő már nagy, és mindent tud. Vajon mi lehet az a minden?

-Mosogatni is? - kérdeztük.

-Mosogatni nem, mert magasan van a csap. Meg nagyon törékenyek a poharak -felelte. -De azon kívül mindent.

-Igazán nagynak érzed magad? -kérdeztük.

-Nem érzem - mondta -, nagy vagyok!

-Akkor azt a társaságot ki lehet végre dobni az ágyadból?

A társaság hat mackóból, két kutyából, meg a beesett szemű alvóbabából állt. Az alvóbaba egyfolytában aludt, amióta a fejében volt a szeme, és éjjelente zörgött is, amikor Anikó forgolódott.

-Nem! -mondta. - Hálótárs mindenkinek kell!

Beláttuk, hogy igaza van.

-De hát akkor miben érzed magad igazán nagynak? -kérdeztük. -Teljesen fölösleges engem karácsonyeste elküldeni a Nagyiékkal sétálni, hogy titokban földíszíthessétek a fenyőfát -felelte. -Inkább segítek én is díszíteni, meg elrendezni az ajándékokat.

Anyával elszomorodtunk egy kicsit. Hát igen, most már látjuk, hogy tényleg milyen nagy lányunk van.

-Jól van -sóhajtottam végül -, de mégis, hogyan gondolod?

-Tudod -kezdte izgatottan -, karácsony este tele vannak az utcák sétáló nagymamákkal meg nagypapákkal meg unokákkal. Nincs nyitva se cukrászda, se semmi. Mindenki sétálgat és fázik. A nagypapák az órájukat nézegetik, hogy mikor lehet már hazamenni. A gyerekek meg sajnálják őket.

Most már tényleg elszomorodtunk. Ki hitte volna, hogy sajnálni kell a nagyszülőket.

-Hát akkor mit lehet tenni? - kérdeztük.

-Megbeszéljük a Nagyiékkal, hogy soha többé nem kell a hideg utcára kimenni, és lesni az ablakot, hogy készen vagytok-e már a fa feldíszítésével.

Meglepődtünk:

-Honnan tudod, hogy készen vagyunk-e már?

Anikó türelmesen megmagyarázta:

-Amíg bent vagytok, ég a villany. Ha készen vagytok, leoltjátok és kimentek.

Most már igazán elhittük, hogy Anikó nagylány.

-És mi lesz a Nagyiékkal? - kérdeztük.

-Végre itthon maradhatnak - mondta a lányunk. -Majd kimentek a konyhába főzni mindnyájan, én pedig mindent elintézek.

-És semmi Télapó meg Jézuska meg angyalok?

-Semmi -mondta eltökélten, majd látva elkeseredésünket, megenyhült: -Csöngetni azért lehet a kis csöngettyűvel. De csak ha jelt adok!

Amikor a Nagyiéknak előadtuk Anikó tervét, éktelenül fölháborodtak. Még hogy a gyerek díszítse a fát, hát azt nem lehet!

-A karácsonyban az igazi öröm a meglepetés, és azt akarjátok elvenni attól az ártatlan csöppségtől!

Próbáltuk megmagyarázni, hogy az "ártatlan csöppség" találta ki az egészet. Végül is hiába volt minden szó, Nagyiék ragaszkodtak a meglepetéshez. Most meg Anikóhoz vándoroltunk megmagyarázni, hogy nem lesz így jó a karácsony. Azonban ő is hajthatatlan volt. Végül, hogy mindenkinek igaza legyen, kieszelte a legjobb megoldást:

-Menjetek ti a Nagyiékkal sétálni, ha annyira fontos nekik a meglepetés.

Karácsony este aggódva búcsúzkodtunk az ajtóban.

-Menjetek csak nyugodtan - mondta Anikó -, olyan meglepetés lesz, hogy az csuda!

Hát nem éppen nyugodtan, elindultunk. Csak keringtünk a ház körül, Nagypapa leste az óráját meg az ablakot, és dörmögött. Az utca tele volt sétálgató nagymamákkal, nagypapákkal meg unokákkal. Végül észrevettük, hogy kialudt a fény az ablakban, hazamehettünk. Az ajtóban éktelen bűz meg Anikó fogadott minket. Ancsának ragyogott a szeme:

-A süteményt a sütőben felejtettétek, de nincs semmi baj, mert amikor füstölni kezdett, leöntöttem vízzel!

Kinyitottuk az ablakot, felmostuk a konyhát, és megállapítottuk, hogy ilyen meglepetés még tényleg soha nem ért minket karácsonykor. A

Nagyi persze mondta:

-Ne vegyétek el a gyerek kedvét! Ugye, kis csillagom, lesz még más meglepetés is!

-Lesz! - mondta Anikó. -Csukjátok be a szemeteket!

Becsuktuk. Ott álltunk a szobaajtó előtt becsukott szemmel és hallgatóztunk. Nyikordult a kilincs. Vártuk, hogy Anikó megszólal: tessék, szabad! De nem szólalt meg, hanem megint nyikordult a kilincs. Aztán motoszkálás, nyögdécselés. Résnyire nyitottam a szemem.

Legelőször megláttam a Nagyiékat, akik résnyire nyitott szemmel figyelték Anikót. Aztán megláttam Anyát, aki résnyire nyitott szemmel figyelte őket, engem, meg Anikót. Aztán megláttam Anikót, aki háttal nekünk elkeseredetten viaskodott a zárral. Rosszat sejtettem. Még soha nem zártuk be a szobaajtót kulcsra, így nem tudhattuk, hogy rossz a zár. Tapintatosan várakoztunk. Végül elkeseredetten megszólalt:
-Nyissátok ki!

-Már kinyitottuk! -mondtuk kórusban.

-Nem a szemeteket, hanem az ajtót! -pirult mérgében Anikó.

Próbálta a Nagyi, de nem ment. Aztán próbálta Anya, de neki sem ment. Azután megpróbáltuk mi, férfiak.

-Szép kis meglepetés - dohogtam, de rám szóltak, hogy ne bántsam a gyereket, ő jót akart. Sorra odajárultunk újra és újra a kilincshez.

Rázogattuk, feszegettük a makacs kulcsot, eredménytelenül.

Végül, nem volt mit tenni, bekopogtunk a szomszédba. A szomszédék a gyertyafényben úszó karácsonyfa körül álltak, és éppen ott tartottak, hogy "kisült-e már a kalácsom". Segítettünk végigénekelni. Csak a "hadd egyem meg melegében"-nél csuklott el a hangunk, eszünkbe jutott a saját, megégett kalácsunk.

A dal befejeztével a szomszéd bácsi elővette a szerszámos ládáját, és átvonult hozzánk. Csavargatott, feszegetett, kalapált, és néha azt mondta:

-Na most!

Olyankor nekidúltunk a bezárt ajtónak. Aztán újra csavargatott, feszegetett, kalapált, és megint mondta:

-Na, most!

Az ötödik "na most" után egyszerre nekifutottunk, az ajtó hatalmas robajjal beszakadt, mi pedig mindahányan rázuhantunk a sötétben árválkodó karácsonyfára. A fa fölborult, minden nagy recsegés-ropogással szanaszét szállt.

 

Béres Attila